Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Innocence

Az Innocence egy horvát rendezőnő lehelletfinomságú filmje. Az a fajta fim, amit az ember elképzel, amikor azt mondja "művészfilm": nem igazán tudni, mi a cselekmény, nincs sok párbeszéd, sok a kitartott jelenet. Az ember nem biztos benne, hogy "érti". Néha még az a gyanú is felmerül, hogy ez egy stílusgyakorlat, nem pedig egy mondanivaló. Én pedig azt mondom: ha az is, hát nekem így is rendben van. Mert ilyen finoman játszani az ember idegein, ahogy az Innocence teszi, ez nem megy magától. A kíváncsiságot, a borzongást és a biztonságba ringatást mesterien és remek időérzékkel váltogatja a rendezőnő. Lehet, hogy most még nem tudja mit akar mondani, de majd ha egyszer igen, akkor úgy fogja tudni elmondani, ahogy senki. 

Az Innocence-ben egy csapat kislány lakik egy eldugott erdei iskolában. Nem tudni, hogy kerültek oda (van valami utalás arra hogy el kellett hagyniuk a családjukat), azt lehet tudni, hogy majd idővel kikerülnek, valahova. Nagyon kevés felnőtt vigyáz rájuk, azok mind nők, szótlanok. Szigorú rend van a kislányok között és a napjaikban, szigorú szabályok szerint élnek, bár sokat játszanak. Ártatlan fehér egyenruhában grasszálnak az erdőben, bugyiban fürdőznek a tóban, dresszben balettoznak. Készülnek valamire, ha majd nagyobbak lesznek, de nem tudni mire. Az idősebb lányok este egyedül elmennek a nagy házba, ahol ki tudja mit csinálnak. Talán valami szörnyű történik velük, talán valami nagyon jó. Talán a kettőnek a keveréke. Nem lehet tudni, egy fiatalabb kislány sarkában járunk, ajtók mögül leskelődünk, nem mindent értünk. A környezet hol fenyegető, hol otthonos, hol mesebeli. 

És ilyen az egész film. A Never Let Me Go kezdődött így, hogy nem értjük hogy mi miért van, csak azt tudjuk, hogy valami szörnyű, de aztán ott mindenre fény derül. Itt nem. Egy kritikát olvastam, ami szerint ez a prepubertás borzongása, amikor az ember tudja hogy valami várja majd odébb, ami a testével kapcsolatos, de még nem tudja mi. Ez egy nem rossz "megoldás" szerintem. De akár így van, akár nem, ez a film csodásan élmény. És tudja azt, mit én nagyon szeretek, hogy filmes eszközökkel hat rám: zenével, vágással, zajokkal, képekkel. Nem az eszemnek beszél, hanem az érzékeimnek, és azoknál fogva mond el egy történetet.   Ezt pedig nagyon kevesen tudják így. 

0 Tovább

Anomalisa

Előre bocsátom, hogy én imádom Kaufmann filmjeit. Az önmagába beforduló történetszálakat, a köldöknézős egzisztenciális válságot, a vad ötleteket. Ezek inkább forgatókönyv, semmint képi szinten működő ötletek, hogy aztán nézhető film is legyen belőlük, ahhoz sokszor nem árt egy vizuálisabb rendező is, szerencsére ezt Kaufmann is tudja. Ezek a történetek csak úgy működnek jól, ha elemeljük őket a valóságtól. Erre jó Kate Winslet narancsszín haja, erre jó a kisnagyvilágba egymásnak maszkírozott szereplők tömege, és persze itt van a végső eszköz, a nem élőszereplős film. 

Szeniálisan néznek ki a bábok, csodálatos, egyszeűen szerethető a mozgásuk, és mégis egy pillanatig sem akarnak nekünk hazudni, látjuk az arcokon a vonalat, ahol a részek össze vannak illesztve, ez egy átlátszó és jelentőséggel bíró hazugság, mint a Dogville-ben a krétával rajzolt falak. Már maga ez egy csodásan különleges hangulatot ad a filmnek.

És talán emiatt nem esett le elsőre, hogy az, hogy mindenkinek ugyanaz a hangja, az történeti elem, vagy krétával rajzolt díszlet. De igazából enélkül is csodásan működnek a jelenetek, az ember teljesen átérzi, milyen 10 év után feszengve iszogatni egy csúnyán fakápnél hagyott ex-szel. Vagy eltölteni egy estét két nővel akik közül csak az egyik érdekel. 

Aztán elkezd kibontakozni a történet, hiszen előkerül Lisa, aki más. Nem több, nem jobb, sőt szegényke nagyon butácskára van írva direkte, de más. És ez az egy momentum az egész film: hogy néha van valami ami más. És hogy ez milyen érzés, és hogy akkor mi más marad az emberből? És mi lesz a többi idegesítő részlettel, hogy dolgozni kell meg zuhanyozni  meg hazatelefonálni? Meg szexeni? És hogy lehet ezt megőrizni mindezek között? Lehet-e?

0 Tovább

Youth

A Helyben vagyunk és a Nagy Szépség után alig vártam már az Ifjúságot. Az első két film után biztos voltam benne, hogy szép lesz, Harvey Keitelt pedig akár egy mosóporreklámban is szívesen megnézném. 

Szóval úgy ültem le a film elé, hogy mindegy mi jön, adjátok. És megkaptam megint azt, amit az előző két filmtől is: nem biztos, hogy tudom mit akarok mondani, de nagyon jól meg tudom alapozni hangulattal, zenékkel, gyönyörű képekkel. A nyaralóhely csodásan szimmetrikus medencéivel. A koreagrafált sorban engedelmesen vonuló vendégekkel. A kötelező videoklippel. 

És ennek a közepén is ott ülnek... most nem az unatkozó olaszok, hanem az unatkozó angolok. Csinálnak valamit, próbálkoznak, de valahogy mindent elnyel a táj. A nagy szépségben mindenki a lehető legértelmetlenebb dolgokat próbálta csinálni, itt pedig mindenki nagyon görcsösen próbál valami jelentőségteljeset alkotni, de valahogy nem sikerül. Majdnem, de mégsem. És ami marad, az mégiscsak egy egy pillanatnyi varázslat, amit nem megteremteni, hanem megélni kell, ahogy a két idős ember előtt gondtalanul elterül a vízben a földöntúli széspésgű ifjúság. 

0 Tovább

Il Grande Bellezza

Viszonylag egymáshoz közel láttam Paolo Sorrentino utolsó két filmjét. Előbb a Nagy szépséget, ami egyszerűen levett a lábamról.

Olvastam róla hideget és meleget, hogy szép de uncsi, meg nem szól semmiről, és végül amolyan kötelességtudatból ültem le elé, de egyszerűen levett a lábamról. A nagy szépség egy 3 órás pörgős videoklip, grandiózus felvételekkel, szemérmetlenül túltoltan szép épületrészletekkel, idealizáltan tökéletes beállításokkal, egy percig nem hiszem el egy kockáját sem, de gyönyörű. És minden olyan benne, mint önmaga idealizált képe, mint amilyennek én messziről, aki sosem voltam ott, elképzelem. Hogy milyen egy olasz úr, milyen egy római buli, milyen egy római épület, milyen egy plasztikai sebész fogadóterme, vagy egy hajnali folyópart.

Sorrentino nagyon tud filmet csinálni, és meg is mutatja. Más rendező nem tesz tényleges 7 perces zenei videoklipeket a filmjeibe, koreografált tánccal de Sorrentino igen. Miért is ne? A lényeg úgyis a hangulat. Amit egy fényes buli izzadt emberekkel ugyanúgy átad, mint sportzakóban ülni ezeréves szobrok lábánál. 

És valóban ott ülnek a közepén az unatkozó gazdag olaszok akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. És valóban vagy háromszor azt hittem, hogy  most már tényleg vége lesz a filmnek, de nem, és azért egyszer sem bántam nagyon. Mindig akartam még pár percet a klipből, még egy kis varázslatot, még egy mély bölcsességnek ható cinikus megállapítást. Mint a film érzését számoma legjobban megragadó: A római  bulivonatok a legjobbak, mert nem mennek sehová. De én nem tudom levenni a szemem róla. 

0 Tovább

nellgwyn filmet néz

blogavatar

nellgwyn filmet néz