Előre bocsátom, hogy én imádom Kaufmann filmjeit. Az önmagába beforduló történetszálakat, a köldöknézős egzisztenciális válságot, a vad ötleteket. Ezek inkább forgatókönyv, semmint képi szinten működő ötletek, hogy aztán nézhető film is legyen belőlük, ahhoz sokszor nem árt egy vizuálisabb rendező is, szerencsére ezt Kaufmann is tudja. Ezek a történetek csak úgy működnek jól, ha elemeljük őket a valóságtól. Erre jó Kate Winslet narancsszín haja, erre jó a kisnagyvilágba egymásnak maszkírozott szereplők tömege, és persze itt van a végső eszköz, a nem élőszereplős film.
Szeniálisan néznek ki a bábok, csodálatos, egyszeűen szerethető a mozgásuk, és mégis egy pillanatig sem akarnak nekünk hazudni, látjuk az arcokon a vonalat, ahol a részek össze vannak illesztve, ez egy átlátszó és jelentőséggel bíró hazugság, mint a Dogville-ben a krétával rajzolt falak. Már maga ez egy csodásan különleges hangulatot ad a filmnek.
És talán emiatt nem esett le elsőre, hogy az, hogy mindenkinek ugyanaz a hangja, az történeti elem, vagy krétával rajzolt díszlet. De igazából enélkül is csodásan működnek a jelenetek, az ember teljesen átérzi, milyen 10 év után feszengve iszogatni egy csúnyán fakápnél hagyott ex-szel. Vagy eltölteni egy estét két nővel akik közül csak az egyik érdekel.
Aztán elkezd kibontakozni a történet, hiszen előkerül Lisa, aki más. Nem több, nem jobb, sőt szegényke nagyon butácskára van írva direkte, de más. És ez az egy momentum az egész film: hogy néha van valami ami más. És hogy ez milyen érzés, és hogy akkor mi más marad az emberből? És mi lesz a többi idegesítő részlettel, hogy dolgozni kell meg zuhanyozni meg hazatelefonálni? Meg szexeni? És hogy lehet ezt megőrizni mindezek között? Lehet-e?
