A Helyben vagyunk és a Nagy Szépség után alig vártam már az Ifjúságot. Az első két film után biztos voltam benne, hogy szép lesz, Harvey Keitelt pedig akár egy mosóporreklámban is szívesen megnézném.
Szóval úgy ültem le a film elé, hogy mindegy mi jön, adjátok. És megkaptam megint azt, amit az előző két filmtől is: nem biztos, hogy tudom mit akarok mondani, de nagyon jól meg tudom alapozni hangulattal, zenékkel, gyönyörű képekkel. A nyaralóhely csodásan szimmetrikus medencéivel. A koreagrafált sorban engedelmesen vonuló vendégekkel. A kötelező videoklippel.
És ennek a közepén is ott ülnek... most nem az unatkozó olaszok, hanem az unatkozó angolok. Csinálnak valamit, próbálkoznak, de valahogy mindent elnyel a táj. A nagy szépségben mindenki a lehető legértelmetlenebb dolgokat próbálta csinálni, itt pedig mindenki nagyon görcsösen próbál valami jelentőségteljeset alkotni, de valahogy nem sikerül. Majdnem, de mégsem. És ami marad, az mégiscsak egy egy pillanatnyi varázslat, amit nem megteremteni, hanem megélni kell, ahogy a két idős ember előtt gondtalanul elterül a vízben a földöntúli széspésgű ifjúság.
