Viszonylag egymáshoz közel láttam Paolo Sorrentino utolsó két filmjét. Előbb a Nagy szépséget, ami egyszerűen levett a lábamról.
Olvastam róla hideget és meleget, hogy szép de uncsi, meg nem szól semmiről, és végül amolyan kötelességtudatból ültem le elé, de egyszerűen levett a lábamról. A nagy szépség egy 3 órás pörgős videoklip, grandiózus felvételekkel, szemérmetlenül túltoltan szép épületrészletekkel, idealizáltan tökéletes beállításokkal, egy percig nem hiszem el egy kockáját sem, de gyönyörű. És minden olyan benne, mint önmaga idealizált képe, mint amilyennek én messziről, aki sosem voltam ott, elképzelem. Hogy milyen egy olasz úr, milyen egy római buli, milyen egy római épület, milyen egy plasztikai sebész fogadóterme, vagy egy hajnali folyópart.
Sorrentino nagyon tud filmet csinálni, és meg is mutatja. Más rendező nem tesz tényleges 7 perces zenei videoklipeket a filmjeibe, koreografált tánccal de Sorrentino igen. Miért is ne? A lényeg úgyis a hangulat. Amit egy fényes buli izzadt emberekkel ugyanúgy átad, mint sportzakóban ülni ezeréves szobrok lábánál.
És valóban ott ülnek a közepén az unatkozó gazdag olaszok akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. És valóban vagy háromszor azt hittem, hogy most már tényleg vége lesz a filmnek, de nem, és azért egyszer sem bántam nagyon. Mindig akartam még pár percet a klipből, még egy kis varázslatot, még egy mély bölcsességnek ható cinikus megállapítást. Mint a film érzését számoma legjobban megragadó: A római bulivonatok a legjobbak, mert nem mennek sehová. De én nem tudom levenni a szemem róla.
