Az Innocence egy horvát rendezőnő lehelletfinomságú filmje. Az a fajta fim, amit az ember elképzel, amikor azt mondja "művészfilm": nem igazán tudni, mi a cselekmény, nincs sok párbeszéd, sok a kitartott jelenet. Az ember nem biztos benne, hogy "érti". Néha még az a gyanú is felmerül, hogy ez egy stílusgyakorlat, nem pedig egy mondanivaló. Én pedig azt mondom: ha az is, hát nekem így is rendben van. Mert ilyen finoman játszani az ember idegein, ahogy az Innocence teszi, ez nem megy magától. A kíváncsiságot, a borzongást és a biztonságba ringatást mesterien és remek időérzékkel váltogatja a rendezőnő. Lehet, hogy most még nem tudja mit akar mondani, de majd ha egyszer igen, akkor úgy fogja tudni elmondani, ahogy senki.
Az Innocence-ben egy csapat kislány lakik egy eldugott erdei iskolában. Nem tudni, hogy kerültek oda (van valami utalás arra hogy el kellett hagyniuk a családjukat), azt lehet tudni, hogy majd idővel kikerülnek, valahova. Nagyon kevés felnőtt vigyáz rájuk, azok mind nők, szótlanok. Szigorú rend van a kislányok között és a napjaikban, szigorú szabályok szerint élnek, bár sokat játszanak. Ártatlan fehér egyenruhában grasszálnak az erdőben, bugyiban fürdőznek a tóban, dresszben balettoznak. Készülnek valamire, ha majd nagyobbak lesznek, de nem tudni mire. Az idősebb lányok este egyedül elmennek a nagy házba, ahol ki tudja mit csinálnak. Talán valami szörnyű történik velük, talán valami nagyon jó. Talán a kettőnek a keveréke. Nem lehet tudni, egy fiatalabb kislány sarkában járunk, ajtók mögül leskelődünk, nem mindent értünk. A környezet hol fenyegető, hol otthonos, hol mesebeli.
És ilyen az egész film. A Never Let Me Go kezdődött így, hogy nem értjük hogy mi miért van, csak azt tudjuk, hogy valami szörnyű, de aztán ott mindenre fény derül. Itt nem. Egy kritikát olvastam, ami szerint ez a prepubertás borzongása, amikor az ember tudja hogy valami várja majd odébb, ami a testével kapcsolatos, de még nem tudja mi. Ez egy nem rossz "megoldás" szerintem. De akár így van, akár nem, ez a film csodásan élmény. És tudja azt, mit én nagyon szeretek, hogy filmes eszközökkel hat rám: zenével, vágással, zajokkal, képekkel. Nem az eszemnek beszél, hanem az érzékeimnek, és azoknál fogva mond el egy történetet. Ezt pedig nagyon kevesen tudják így.
